Bár könyvheti megjelenése óta szerettem volna elolvasni A.M. Aranth Oculus c. regényét, sajnos eddig kellett várnom vele, talán nem alaptalanul. Félek a yound adulttól, ha ajándékba adnák is! Pedig a szerző azt nyilatkozta az egyik ekultura est-i interjújában, hogy a YA-nak még mindig divatja van, és igazat kell adnom neki. A sok posztapokaliptikus történet mellé most kaphatnak a fiatalok egy olyan regényt, ami egyszerre YA is, sci-fi is. Jellemző szerzőre, hogy belerak önmagából egy darabot az kész alkotásba, így akik esetleg közelebbről is ismernék Holló-Vaskó Petit, már nem fognak meglepődni meg sem az ír kultúra szeretetén, sem a "kardúr" kifejezésen, ami az Oculusban ezúttal egy katonai rangot jelöl. Isten hozott mindenkit Peti világában!

A helyszín, Avalon, afféle hibrid világ, "fővárosa Új-Dublin, lakosságának nagyjából negyvennyolc százaléka japán vagy legalább az egyik nagyszülő japán. A domináns zenei kultúra minimális elektronikus zenéből és erős rock illetve metál behatású ágazatból áll. A technológiai szint megfelel a XXII. század végi földi fejlettség lebutított verziójának. A bolygó lakosságának ötvenkét százaléka római katolikus, további húsz százalék valami más keresztény felekezet tagja, míg a fennmaradó huszonnyolc százalékon osztoznak a buddhisták, a hinduk, a sintoisták és a zsidók." (288.o.) A társadalom olyannyira más, hogy regényben az egyik szereplő rá is csodálkozik, amikor egy buddhista szerzetes és egy keresztény barát beszélgetnek, és megjegyzi, hogy a Földön ez nem fordulhatna elő.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a szerző gyakorlatilag felépített magának egy világot azokból a dolgokból, amiket szeret, hiszen ebből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy aki jóban akar lenni A. M. Aranth-tal, az hívja meg valami jófajta ír sörre, hanem azt is, hogy gondolataiban a világnak egy idillikus helynek illene lennie, vallásháborúk nélkül, rasszizmus nélkül, egy olyan helynek, ahol a másság nem bűn. Ám azt is belátta, hogy ezt a világot (is) emberek lakják, akiknek alapvető természete, hogy harcoljanak valami ellen. "Mi emberek egyszerűen egy ilyen faj vagyunk {...}. De Truth, mi ellen harcolsz, amikor már nincsenek vadállatok, nem ellenség a természet, amikor már mindent legyőztél? Az ember mindig talál magának újabb ellenséget. Legyenek a színesbőrűek! Vagy pont a fehérek! Legyenek a zsidók! A keresztények! A muszlimok! A nők! A melegek!" (391. o.) Én azt mondom, hogy ha már ifjúsági irodalom, a majdani gyerekem ilyen regényeket olvasson, hiszen napnál is világosabb, hogy az ír-japán szubkultúra szeretetén kívül ennek a könyvnek bizony van mondanivalója! Azt vágja az arcunkba, hogy milyen igazságtalanok, kirekesztőek, romboló természetűek vagyunk, és nem kellene, hogy ez így legyen! Hogy lehetünk jobbak is annál, mint ami előre kódolva van. És mindezt egy lány szemén keresztül tanulmányozhatjuk, amitől a szöveg is, a mondanivaló is sokkal bensőségesebb lesz így, mintha E/3-ban írták volna meg. 

A történetről röviden annyit illik tudni spoilerezés nélkül, hogy egy Avalon nevű, alig 100 éve gyarmatosított bolygón játszódik, ahol a társadalmi rétegződés általunk is ismert szintjeihez tartozik még egy állapot, ez pedig a gyakorlatilag modern rabszolgaságban élő oculus-ok kasztja. Ahogy a borító is hirdeti, az oculus nem személy, nem ember, csupán azért létezik, hogy szemként funkcionáljon azon gazdag személyek számára, akik megengedhetik maguknak megvásárlásukat.Persze a dolog nem ilyen egyszerű. A bolygón nincs háborúskodás, nincs éhínség, társadalmi gondok, csupán két ellenség van: egy titokzatos amőba, amely az idős generáció törvényszerű megvakulásáért felelős, és az Annun Kutyái nevű szervezet, amely szabotázsakciókkal próbál küzdeni az oculus-rendszer ellen. 

De kik azok az oculusok? Nos, olyan fiatalok, akiket egészen kis gyermekkorukban szüleik már előre eladtak gazdag személyek részére. Ezek a gyerekek 17. életévükig szüleikkel élnek, majd átesnek egy beavatkozó műtéten, ahol agyuk egy részét összekötik leendő gazdájukkal, így azok már az oculusok szemén keresztül láthatnak, ugyanakkor irányításuk alatt is tarthatják "szemeiket". Mi történik még a regényben? Nyilván mindenki kitalálja, hogy a felvezetett probléma nem maradhat orvosolatlan, ezért a világ bemutatása után az író megfogja a kezünket, és elkezd szépen vezeti a rendszer lerombolásához vezető cselekménysoron át egy meglepő végkifejletig. 

A. M. Aranth nem először bújik női főhős bőrébe, éppen ezért teljes rutinossággal beszél a mi oculus-unk, Truth Dunn hangján. A célközönség (kb. 14-25 közöttiek) biztosan fogja értékelni egy kamasz vívódásait, azt a naiv igazságérzetet, ami körbelengi Truth gondolatait, vagy a barátnőjével, Aoi-val eltöltött pillanatok emlékét. Én csak azt sajnálom, hogy nem egy pár évvel korábban jött ez a regény, hiszen mint olvasó, sajnos már kívül találtam magam ezen a rétegen. Így azt kell mondjam, a történet szempontjából a könyvet a földi küldöttség megérkezése után tudtam igazán pörgősen olvasni, az előtte lévő világépítést afféle bevezetőként fogtam fel. 

Viszont kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a szerző millió apró gesztussal próbált meg tisztelegni barátai és pályatársai előtt. Így ne lepődjön meg senki, amikor a Gaura utcát említik meg egy dialógusban, vagy a főhős(nők) a Holloway Airship Tavern-ben söröznek, illetve Hackett tetoválószalonjában varratnak magukra örök emlékeket. De még egy üveg Holden Rosé, kibontása is remek szójáték.

Ha valaki ért az önmenedzseléshez, az bizony A. M. Aranth. A 130. oldalon gyönyörűen fűzte bele szövegébe, hogy Truth kedvenc olvasmánya Stephen King és Asimov mellett egy olyan regényfolyam, "ami egy fiú és lány ikerpárról szólt, akik zenélnek. A lány dobolt benne." Kell ennél jobb reklám a saját Holdárnyék-sorozatnak? 

Van néhány gyenge jelenete is a regénynek, amit nehezen tudtam befogadni (illetve nem is mindig tudtam). A két lány közötti párbeszéd, ugratás néha irtó gyerekes, a rendőrséggel való kaputelefonos viccelés már a 90-es években sem volt menő. Szintén nem tesz jót a szövegnek a rengeteg bennmaradt hiba: elírások, különírások, egybeírások, betűcserék... Ezeket egy szerkesztő-korrektornak illett volna kiszűrnie. Az első lapokon hirtelen végbemenő nézőpontváltást is nehezen tudtam elfogadni, az előbb E/3-ban elmesélt történet ott vált E/1-re, amint Thruth-ból oculus lesz. 

Pár szóval méltatnom kell viszont a borítót, nagyon szép lett a háttér, és helyesek a modell-kamaszlányok. Látszik, hogy sok munka volt a könyv kinézetével, ez pedig plusz pont. Nyilván a kiadó (és a szerző) felismerte, hogy az olvasó elsőként úgyis a borítóval találkozik, nem árt tehát, ha felkeltik az érdeklődését. Ezt pedig gagyival nem lehet megtenni, és méltatlan is lenne a tartalomhoz. 
Apropó, tartalom: ami a lezárást illeti: nem tudom szó nélkül hagyni, hogy épp a legizgalmasabb epizódnál egyszer csak elfogytak a lapok. Jellemző a szerzőre, hogy miután szépen belesimítja az olvasót a sztoriba, csavar rajta egyet, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor pontosan mi is történt? Ki van kivel? Hogy is van ez? Pont ezt éreztem a Cleadur - dobszó a ködben esetében is, amiről azóta már tudjuk, hogy egy vastagabb, félbevágott regény első fele, ezért hát a hiányérzet. Kész szerencse, hogy már a másik fele is rég megjelent. 

Viszont mi lesz az Oculus-szal? Hol van a hiányzó másik fele? Készül-e egy folytatás (mondjuk "Kardúr" címen?), ami helyreteszi az eseményeket bennünk? Őszintén remélem, hogy erre választ kapunk akár a kiadótól, akár egyenesen a szerzőtől hamarosan.

(Update: a 2019-es Könyvhétre érkezik a második rész, Propheta címmel. Avagy: tudtam én, hogy nem lehet itt vége... :D ) 

A.M.Aranth: Oculus
Főnix Könyvműhely, 2016, 420 oldal
Értékelés: 7/10