A magyar és az észt rokon lelkek, egy múlton osztoznak, még ha ennek helyi kivetülései generáltak is nacionális különbségeket. A II. Világháború európai befejezésétől a Vasfüggöny lehullásáig tartó éra nyomot hagyott mindkét nép nemzeti emlékezetén, így nem csoda, hogy ha évtizedes lassúsággal is, de apránként begyűrűzik az irodalomba e korszak feldolgozásának szándéka.

Cári Oroszország? Kétnyelvű feliratok és utcatáblák? Lengyelországból zsákmányolt villamos?

A multikulturalizmus új értelmet nyer a Gogoldiszkó című regényben, miközben ismert és ismeretlen, de érezhetően közép-európai hangulatok szegélyezik a szereplők sorsát, bennük pedig saját múltunk emlékképei köszönnek vissza. Az emlékfeldolgozás azonban szerzőnként is különbözőképp formálódik, míg végül át nem szivárog a szórakoztató irodalomba. Ennek egyik szegmense a spekulatív irodalom, eszköztára pedig alkalmazható számos zsánerformában, akár kreatív írástechnika kifejlesztésével is. Ezek a művek általában a sosemvolt és az ekképp lehetett volna-víziót szövik össze a népi emlékezettel, megszabadulva így egyfajta terápiás írás mentén a kultúra évtizedeken át tartó befolyásolásának démonjaitól.
Paavo Matsin műve pontosan illeszkedik ebbe a közegbe, ráadásul gesztust tesz a potenciális célközönség felé azzal, hogy nemcsak történelmi kérdéseket tesz fel az alternatív idősík alkalmazásával, mellyel a jelenünkről való gondolkodásra készteti a fiatal generációt, hanem számukra is élvezetes olvasmánnyá faragja művét – és benne mögöttes gondolatait – egy újfajta hang kialakításával.

A szleng új formája, mely ugyanakkor számunkra nemcsak az író érdeme, hanem részben a fordító, Lengyel Tóth Krisztina leleményességének munkája, a beszélő nevek megalkotásán túl többszörösen összetett mondatokkal is reprezentálja ezt a törekvést.  Példaként említve a (szintén beszélő nevű) Konsztantyin Opiatovics belső monológja múltról, és benne elfoglalt saját szerepéről, híven tükrözi ezt a szándékot: „Büszkén kijelenthette, hogy amikor a cári sas ismét szárnyai alá vette ezt a tájat, akkor ő, mint hajdani sittszidens (ne keverjük össze a disszidens fogalommal!), erejéhez mérten momentán stíljaga (értsd: tiszteletreméltó stílusú úriember), ő bizony, szakkifejezéssel élve, nem szenvedett különösebb depreszjákban (az eltűnt észtek oly nagy szeretettel űzött aggódásában), csak tette továbbra is azt, amihez legjobban értett. A szöveg közvetlenül ez után hozzáteszi még, hogy: „Élete során, ugye, a történelem hajóhintája átfordult néhányszor.”, ezzel mintegy legitimizálva a szereplők úttalanáságát és jövőkeresését ebben az újraálmodott, néhol szatirikus, máshol poszt-hippikorszakot idéző atmoszférában.

A karaktterek ugyan okostelefont és bankkártyát használnak, de a cári orosz megszállással rátelepedett volna a százéves Észt Köztársaságra a múlt, és időburokba fogta volna a jelent. Az ősi "rokkenroll" kutató és a sittes beat csalogány egy sosem volt huszadik század közepének lázadói, akik föld alatti koncerteket tartanak  és ezzel mintegy forradalmi tevékenységet művelnek egy olyan univerzális nyelven, amelyet még a hivatalos ellenőrző szervek is meghallanak. Ez pedig nem más, mint a zene.  

A világalkotás ezen pontja tulajdonképpen nemzeti gondolatok allegóriájaként is értelmezhető, egyfajta művészetbe csomagolt hazaszeretet, hiszen az észt néptől nem is áll messze az elnyomás elleni tiltakozás ilyetén individuális formája, elég csak az 1987-1991 között lezajlott Ének- forradalomra gondolni. A cenzúra, és a kimondhatatlan, de burkoltan mégis sugallni akart szubjektív emóciók elfedése, a művészi szintre emelt kétértelműség kifejezése a mágikus realizmus és a (könnyű)zenetörténet ezen szegmensének elegyítésével jön létre a szövegben. Tartalom lapul a tartalom mögött, és megmutatkozik annak, aki felfedezőként nem pedig lineárisan épített igényekkel rendelkező, eseményspecifikus olvasóként halad végig a történeten. Éppen a számos leágazás, kitérő mondatokban elbeszélt háttértörténet szolgáltatja a darabokat ahhoz, hogy fejben összeállíthassuk a vázolt világ kirakósát.

A mágikus realizmussal meghintett, de alapvetően az alternatív történelmi regényekhez sorolandó Gogoldiszkó nem egyedüli az elnyomó rendszerek által ihletett közép-európai irodalomtörténetben, elég csak magyar párjai lehetnek László Zoltán Hiperballadája, vagy Trenka Csaba Gábor művei, amelyek szintén alternatív idősíkban játszódó történetekkel igyekeznek feldolgozni a múltat, és az elnyomó diktatúrák okozta károkat.

Értékelés: 10/7.